Egy évem külföldön

Igen, én is ahhoz a sok ezer magyarhoz tartozom, akik külföldön élik a mindennapjaikat, szüleitől, családjától, barátaitól távol.

Számomra ez az egy év nem volt könnyű Németországban. Sokan ítélkeznek otthon, hogy de a pénzért ki lehet bírni.
Nekik szívesen mondanám, tessék ügyeket intézni segítség nélkül, kibírni, hogy sok családi eseményen nem tud ott lenni, hogy a szüleit, ismerőseit, csak skypeon láthatja, érezni hogy mindig csak egy külföldi lesz...stb.
Kifogtam egy olyan gyorséttermet, ahol nincs elég dolgozó, a fizetés is csekély ahhoz képest, hogy egy gyárban mennyit lehetne keresni. Nem, nem vagyok olyan, aki nem becsüli azt, hogy így is minimum dupla annyit kerestem, mint a hazámban. De ha azt a kemény munkát nem értékelik, sőt még rontanak a helyzeten, akkor lépni kell. Léptem.

Jelenleg munkát keresek. Igyekszem nem letargiába esni, hogy itt is megesik, hogy munkanélküli lesz az ember.
Itt ahol én élek, elég nehéz csak úgy bekerülni egy céghez (protekció nélkül), csak egy önéletrajzzal a kézben. Közvetítők hadánál van most kis életem referenciája.
Összességében, amit a leginkább megtanultam itt kint, az a haza, és családszeretetének a fontossága.
Persze egy adag nyelvtudás (bár sokmindent kéne tanulnom), önbizalom, tapasztalat is társul a kintléthez, de ez támogatás nélkül mit sem érne.
Sok munkatársam, akik nem csak németek voltak, annyira kedvesek, és segítőkészek voltak, mint sok magyar honfitárs itt kint fele annyira sem.
Egyre inkább távolodok a kinti magyaroktól. Mindenki éli a kis életét, van aki spórolgatva, van aki pénztszórva.
Amint látni vegyesek az érzéseim. Kezdésnek az első munkahely jó volt, nyelvet tanulni, bár a sok stressz a mindennapokat nem tették annyira élvezhetővé.
Viszont most egy újjabb fejezet vár rám, saját úton járva remélem megtalálom a számításaimat.

Ha van hasonló élményed, történeted

szívesen olvasom kommentben! :) 

Sz.C.